Elérkeztünk íme 11 hónap után erre a pontra újra, mikor a fejemben felgyülemlett dolgokat kiadom magamból a könnyebb megértés céljából, valamint, hogy könnyítsek a saját tudatomon. Legutoljára így fejeztem be:

Egy jó tanács. Soha ne engedjük el az életünket, hogy saját útján haladjon, mert csak kibillenik. Inkább szorítsuk végig a markunkban az irányítást, a mi életünk, nekünk kell boldoggá tenni. Poén része: mások szemében mi leszünk a szemetek. /folyt. köv./

Valahonnan innen folytatnám….

Az Élet… valakinek az élet egy körforgás, valaki szerint folyamatosan ismétli önmagát, valakinek út az ismeretlenbe, a végtelenbe. Sokan azt hiszik, hogy az életet hagyni kell teljesen önállóan menni az útján, de hatalmas tévedésben élnek. Ha hagyjuk, hogy kicsússzon a kezünkből az irányítás, akkor csak leragadunk egy ponton, leragadunk ugyanannál a szörnyű hibánknál, aztán utána meg szidjuk a világot orrba-szájba, hogy mennyire rossz. Jó ez? Nem! A saját életünket saját magunknak kell boldoggá tenni, senkinek se fog az ölébe hullani semmi csak úúúúgy a semmiből. Továbbá tisztában kell lennünk azzal, hogy mire vagyunk képesek. Meg kell húzni a határt valahol, különben határok nélkül soha nem leszünk elégedettek önmagunkkal, ha nem vagyunk biztosak abban, hogy mi az amit még el tudunk érni. Innentől már csak ügyesség és szerencse kell a dologhoz. Úgy gondolom, minden váratlan történést szerencsévé lehet kovácsolni, csak az kell hozzá, hogy kihozzuk belőle a legjobbat. Nem szabad leragadni siránkozni! Az élet túl rövid ahhoz, hogy azzal törődjünk mennyi negatív dolog történt, történik s fog történni, ki kell használnunk minden lehetőséget arra, hogy megvalósítsuk a boldogságot…

Sajnos, (vagy talán szerencsére?) míg a saját életünket tesszük boldoggá nagyon sok emberrel találkozunk. Ezek közül párral talán életünk végéig tartjuk a kapcsolatot (életünk végéig segítenek minket), de vannak akik csak átmenetileg csatlakoznak életünk útjához, hogy akarva-akaratlan visszatereljenek a helyes útra, segítsenek megoldani egy problémát, vagy megpróbáljanak eltéríteni célunktól, hisz rossz döntéseket mindenki hoz. De még ha tévedünk is, akkor is mi van? Semmi! Megy tovább az élet, menjünk tovább, ne maradjunk le! Csatlakozzunk máshoz, szerezzünk új ismerősöket, tanuljunk új dolgokat, értsünk meg minél többet az életünkből, alkossunk értelmet az életnek! Lehet, hogy sokakat megbántunk miközben alakítjuk saját életünket. Én nem akarok senkinek a lelkébe taposni, de ha a saját boldogságunk útjában áll valaki, vagy egyszerűen csak hátráltat, akkor nem érdemes szenvedni vele. Nem lehetünk mindenkivel jók és kedvesek úgy, hogy eközben nem veszítjük el a céljainkat. (Erre a jövőben még visszatérek!) Ebben az írásomban nem fogok semmilyen példát felhozni, ezért talán nem is lesz olyan „húdenagy” terjedelmű, mint amilyennek először gondoltam, de szeretném mindenkinek a saját fantáziájára bízni, hogy hogyan képzelni el az elméletem a gyakorlatban.

Nincs olyan ember akinek ne bukkanna fel a fejében a kérdés, hogy akkor most miért is élünk? Van ennek az egésznek értelme? Hisz úgyis meghalunk! Nos… Szerintem fontos, hogy mikor majd életünk utolsó pillanataiban visszagondolunk arra, hogy mit értünk el, NE az jusson eszünkbe, hogy mennyire elrontottuk. Úgy kell visszagondolnunk életünkre, mint egy hosszú, örömmel és bánattal teli játékra, vagy egy változatos, soha sem unalmas filmre, melyben ugyan a főhős meghalt, de aki látta, hogy mennyi mindenre volt képes, valamennyi tapasztalattal lesz gazdagabb, és mikor a nevünkre gondol, elönti a büszkeség, hogy: “Igen, ismertem ezt az embert, mindig tudta, hogy mitől lehet boldog.” Mennyivel jobb lenne így, mint mellékszereplőként egy unalmas sorozatban, akire senki sem emlékszik. Nemde?

Mi kell ehhez? Hallgatni kell másokra, figyelni kell önmagunkra, hogy kiküszöbölhessük a hibáink. Ha létezik a sors, a véletlenek és a szerencse, akkor azért léteznek, hogy rávilágítsanak minket hibáinkra. Ha úgy érezzük, hogy az életünkben ismétlődnek a dolgok, akkor valószínűleg ismét beleestünk ugyanabba a hibába, mint mindig. Kéremszépen’, ne várjuk, hogy mások mondják el, hogy mi ez a hiba… Gondolkozzunk! Jöjjünk rá magunktól! Haladjunk! Addig nem fog megoldódni, míg nem teszünk érte, nem elég keresni, nem elég realizálni (hogy újra meg újra meg újra), nem elég elhatározni! Tenni kell ellene, különben ismét hibázunk.

Összefoglalva: Kapjuk össze magunkat, szorítsuk magunkhoz az életet, szabjuk meg a határt, tervezzünk, alakítsunk ki célokat és soha ne álljunk meg, míg el nem érjük, még akkor se, ha másnak ezzel fájdalmat okozunk. (Folyt. köv.)