Közel három WoWmentes hónap után kezdett újra felbukkanni a dolog. Régebben terveztem  saját WoW blogot, megrajzoltam a vázat, kidolgoztam papíron a működési elveket, de valahogy az érettségi időszakban kihunyt a tűz. Kicsit irónikus.

Most (pár hete), az új kieg híre hallatán újra elkezdődött az egész To WoW or not to WoW, that is the question dráma. Még az is elképzelhető, hogy több részes bejegyzés lesz. “Wall of Text”… De kezdjük a legelején.

2006. július 16.

  Megvettem az adott havi Gamestart (legalábbis azt hiszem) és volt hozzá egy 10 napos WoW trial, amit egész nyáron tartó Warcraft III fanatizmusnak köszönhetően azonnal feltettem. Érdekes dolog volt egy 3D világba csöppeni egy bögyös night elf csajként, mindenesetre elkezdtem megismerni, mi is az az MMORPG függőség. Kb. második vagy harmadik szinten voltam, mikor találkoztam pár magyarral a Quel’Thalas szerveren. A találkozás lényegesen megváltoztatta az elkövetkezendő hetek, hónapok, sőt évek játszási szokásait, de azt hiszem sok embernek okoztam átmeneti, vagy tartós fejfájást. Ebbe most nem mennék bele, az majd talán egy másik bejegyzés lesz.

Hogy mi is tette annyira letehetetlenné a játékot? Talán az, hogy sikerült egy olyan pontot találnom, ahogy kikapcsolhatom a külvilág történéseit, és egy saját kis nyugalmi állapotot idézhetek elő magamnak, amibe többnyire kívülről kevesen avatkozhattak bele. Ez most így nagyon elmebetegnek hat, de valahogy így történt. Igazából a mai napig úgy érzem, hogy a WoW egyfajta alternatív szórakozási mód, melyben megpróbáljunk a saját kis gondolatainkban élni. Majdnem olyan mintha álmodoznánk egyszerűen elbambulva valamin. Természetesen játszani teljesen más. Többnyire mindenki máshogy éli meg az egészet, és pont emiatt van annyi előfizetője a WoW-nak.

Rengeteg szórakozási módot nyújt (battlegroundok, arénák, szimpla fejlődés, skillhúzás, küldetésezés [a fő cselekményszál követése]). Tény, hogy az összes hozzávalót összegyúrva kapjuk egy hatalmas addiktív egészként, de hozzá kell tennem: függő csak az lehet, aki nem képes különbséget tenni a valóság és a virtuális szerepjáték között. Az megint egy másik kérdés, ha valaki nem akar. (Előfordult, hogy valami annyira nem érdekelt, hogy inkább játszottam helyette. Szerencsémre túlzottan negatív következménye nem lett.)

De ne szaladjunk ennyire előre. Szóval ott tartottam, hogy magyar klán. Sokáig nem tartott az öröm. Maradjunk annyiban, hogy nem éreztem jól magam pár ember miatt. Ha ezt az illetők valamilyen úton-módon olvassák, biztos tudják majd, hogy róluk van szó. Múltbéli sérelmekről van szó, melyeken minden bizonnyal előbb túlléptem mint pár 5-10 évvel idősebb addiktív koléga és kollegina. Válaszként építettem egy saját klánt (guild-et) , ahova csatlakoztak azok az emberek, akiknek játszási szokásai eleinte, valamint többnyire megegyeztek az enyémmel. Azonban (mégis muszáj kitérni a sztori megértése céljából) a klán lassan olyan embereket sűrített magába, akiknek valamilyen sérelmük volt az imént név nélkül említett magyar klánnal. Elkezdtek terjedni a szebbnél szebb hírek, hogy a mi klánunkban csak az anyázás megy éjjel nappal a másik klán iránt. Történtek azért érdekes dolgok… jövőben sor kerül mindenre.

Szeptemberben új fordulatot vettek a dolgok. Akkoriban – talán nem sokan emlékeznek – még teljesen más Battleground-rendszer volt. Ha jól emlékszem a Honorable Killek alapján volt egy heti összegzés, ami aztán vagy feljebb vitte a többi játékoshoz képest, vagy lejjebb a pvp rangot. Volt több mint 10 különféle rang, és minden ranghoz tartoztak jutalmak, valamint a név előtti tag. Hatalmas pofon volt ez a függőségemnek, de még hatalmasabb pofon volt, mikor bejelentették, hogy jön a kiegészítő, The Burning Crusade. Az erre felkészítő patch eltörölte az egész pvp rangrendszer úgy ahogy volt, helyette egy teljesen más pontgyűjtögetős mód lépett életbe. Ekkor egy időre kiábrándultam az egészből, de a kiegészítő már előre meg volt rendelve. Decemberben már csak néha-néha néztem fel játszani, januárban még annyira se, de ehhez hozzájárultak magánéleti dolgok is. Tulajdonképpen mégse lehet annyira elzárni egymástól a külvilágot és a játékbeli “életünket”. Mindig lesz egy bizonyos szintű kölcsönhatás, ami meghatározza mindkét oldal működését. (Jövőbeni post:P). Aztán a dolgok ismét megváltoztak.

To be continued…